Elhagyjuk Mexikóváros tömött utcáit és felkeressük a kicsit barátságosabb, gyarmati hangulatot árasztó Puebla városát. Lecsengettük 115 pesot a busztársaságnak és nekivágtunk a 2 órás buszútnak. Megérkezésünk után még fogni kellett egy kis buszt a zocalo-ra de azt azért mi sem gondoltuk volna, hogy olyan sofőrt fogunk ki, aki a tömött utat versenyidőre akarja teljesíteni. Már csak röhögtünk azon a tényen, hogy a Szűz Mária poszterrel kidíszített buszban kell imádkozni, hogy sikeresen megtegyük ezt a néhány megállót. Szerencsére beértünk és egy hihetetlenül kellemes belváros várt ránk. Picit úgy éreztem, mintha egy öreg spanyol városkában sétálgatnánk. A főtér mediterrán  hangulata és az emberek arcvonásai egy új impulzussal ruházott fel minket. Útban voltunk a klasszikus mexikói vidék felé és ez a tény izgalommal töltött el bennünket. Puebla legfőbb csodája a katedrálisa, ami  szerepel a világörökségi listán (57) és ingyenesen látogatható. Az óváros kis kávézói, kocsmái, éttermei és színes épületei picit feledtették velünk a mexikóvárosi zsongást. Tájékozódtunk a holnapi túrát illetően, vacsoráztunk, majd el tettük magunkat holnapra 10 dolláros szállásunkon, ami inkább hasonlított egy istállóhoz mint egy hotel épületéhez.

Érkezésünk fő oka nem Puebla városa volt, hanem a közelben szunnyadó két vulkán a Popocatepetl és a Iztaccihuatl meglátogatása. Mind a két óriás több mint 5000 méter magas, tetejüket hó borítja. Első útunk Cholula-ba vezetett ami egy 40 perces buszozásra volt Pueblától. A vulkán lábánál több 16. századi templomot építettek a spanyol hódítók, talán abban bízva, hogy az ima hat a vulkánra. Reggel érkeztünk szándékosan elkerülve az emberek csúcsforgalmát, ugyanis ez a hely is szerepel a világörökségi listán. (58) Lassan felsétáltunk a domb tetején épült kis monostorhoz és elámultunk a 2 óriás látványától. Felhőbe burkolózva csöndesen aludt a két vulkán. Ki is tűztük a célt, miszerint el kell jutnunk a vulkánhoz legközelebb fekvő apró faluhoz. Mormoltunk egy apróbb imát a templomban majd elindultunk a vulkán felé. (Erről a helyről fantasztikus képeket szoktak készíteni a fényképészek és ezért én is linkelnék egy nem saját fotót, csak hogy érződjön a táj különlegessége)

Fogtunk a helyiek segítségével egy kisbuszt, ami a vulkán felé tartott. Csak mi voltunk a buszban és amikor megérkeztünk a végállomásra egy picit elbizonytalanodtunk. A helyi öregek csöndesen néztek minket, néhány kóbor kutya szaglászott, a gyerekek játszottak, én meg azt éreztem, hogy piszok messze vagyunk a világtól. Egy rendőr jött oda, hogy mi újság mi járatban vagyunk, majd ő segített fogni még egy fuvart az utolsó faluig. Na ez volt az igazi Mexikó. Kaktuszföldek, helyi gazdák, utcán játszadozó gyerekek és mindez a vulkán lábánál. Megmondom őszintén szerettem volna látni, ahogy a vulkán hamut lövell a magasba de ilyen közel hozzá lehet nem bánjuk, hogy ez nem adatott meg nekünk ez a szerencse. Elindultunk gyalog a vulkán felé, mintha egy 5000 méteres hegyet csak úgy egy fél óra alatt megtudnánk mászni. Az öregek halkan odamotyogtak egy buenos dias-t a kutyák az utcán kergették egymást, mi meg csak tátott szájjal néztünk magunk elé, hogy már megint hova keveredtünk. Elhagytuk a falut és végre ott álltunk a vulkán előtt. Teteje felhő borította, előttünk kukorica föld. Tudtuk, hogy az lenne az igazi ha még meg is másznánk a hegyet de ez már túl lépett az erőnkön. Maradt a csöndes szemezés az alvó óriással. Célunkat teljesítve hátat fordítottunk a vulkánnak és visszaindultunk Puebla városába. Hazafele nyugtáztunk magunkban, hogy amiért a helyiek nap mint nap imádkoznak egyenlőre teljesül, hiszen alszik a 2 óriás. Reméljük semmi nem fogja megzavarni az álmukat.....

Mexikóváros történelme alapján nyugodtan hívhatnánk Latin-Amerika Rómájának, hiszen történelmi emlékekben igen gazdag a város centruma.  Ez főleg annak köszönhető, hogy itt szunnyad a mai város alatt az azték birodalom fővárosa, Tenochtitlan. 1519-ben Cortés csapatai úgy írták le a várost, mintha maga lenne a vízen épült földi paradicsom. Gazdagsága és tisztasága rabul ejtette a konkvisztádorokat. Az akkori főváros a világ egyik leghatalmasabb városa volt a maga 200 000 ezer lakójával. A több isten hit és a városban bemutatott emberáldozatok megdöbbentették a keresztény hódítókat és a kereszt alatt megsemmisítették egész Tenochtitlant. A város piramisait lerombolták és helyükre a ma is álló barokk katedrálist építettek föl. Hála a manapság is zajló régészeti ásatásoknak, egyre több minden kerül a felszínre.

Ma már látogatható, igaz csak romjaiban a város egykori piramisai. A Temple Major nevezetű főtemplom a Zocalo egyik legizgalmasabb látnivalója. A belépő 5 dollár, ami a múzeumra is érvényes. Az egykori piramisoknál tett séta, ha jó képzelő erőnk van, segít nekünk elképzelni a korabeli állapotokat. Hajdanán ezeken a piramisokon áldoztak embert isteneiknek az itt élők, ma pedig a kósza garabonciás koptatja köveit. A múzeum talán még jobb hely, hogy képet kapjunk az aztékok mindennapjairól, hiszen minden ásatási leletet, amit itt találtak, mind-mind a múzeumban őrzik. Hogy az aztékokkal közelebbről is megismerkedjünk, azért is fontos, hiszen a mai mexikói emberek ettől a néptől származtatják magukat, bizonyíték erre a mexikói zászlón ábrázolt azték sas. Ha nem lett volna még elég a történelem órákból, azonnal indulhatunk a világ egyik legfantasztikusabb múzeumába, a Mexikói Antropológiai Múzeumba. A régi birodalmak értékes kincsei, amit Mexikó területén találtak, mind ebben a múzeumban rejtőzik. A tolték, az olmec, az azték és a maja örökség is ebben a múzeumban tárul a szemünk elé. Órák hosszat sétálgathatunk a világ legidősebb civilizációi által örökül hagyott tárgyak között. Többek között itt őrzik az olmec kőfejeket, a maja labdajáték kellékeit vagy a maja naptárként elhíresülő igazából azték naptár kőmonstrumát, ami szerint 2012 végén izgalmas dolgok várnak ránk. Ez a múzeum volt, amit az egyik legjobban vártam az utazás során és nem kellett csalódom benne, egyszerűen lenyűgöző volt.

Mexikóváros világörökségekben  is igen gazdag, ugyanis egyenesen 3 különböző világörökségi helyszín vár ránk. A legismertebb, amit az előbb is emlegettem a város főtere, a Zocalo. Mai napig ez a város központi tere és egyben a leghíresebb pontja. Néhány száz évvel ezelőtt még piramisok álltak ezen a helyen, most pedig a katedrális, a város egyik szimbóluma. Itt találkozhatunk kormány ellenes tüntetőkkel, a helyi fiatalokkal, Mexikó nagyobb ünnepeivel, az árusok és mágusok termékeivel, egyszóval itt egyesül minden ami fontos egy város életében. A város másik világöröksége a Mexikói Universidad Nacional Autonoma egyetemi városa, amit 2007-ben vettek föl a listára. Amerika második legidősebb egyetemét neves építészek alkotásai tették híressé. Mexikó fővárosának harmadik UNESCO listás helyszíne a Luis Barragán ház és műterem. Mexikóváros építészzsenijének egykori háza jelenleg múzeumként üzemel. Sajnos én csak kívülről tudtam megnézni, mivel  látogatásom alatt zárva volt. Számoljunk egy kicsit: Tavaly 52 világörökségi helyszínig jutottam el. Azóta csatlakozott a Szabadság-szobor (53), és most még 3 helyszín iratkozott fel a listámra, ezzel 56 UNESCO helyszínnél tartok.

A leírtakon kívül természetesen még hihetetlen sok látnivaló található a városban, amit szinte lehetetlen lenne felsorolni. Mindenesetre az jól érzékelhető, hogy Latin-Amerika egyik legnagyobb városában mindenki megtalálja a maga érdeklődésének megfelelő látnivalót. Ami kiemeli a többi várostól, az Mezoamerika népei által örökül hagyott színes örökség. Számunkra ezeknek a kultúráknak a megismerése felért egy Indiana Jones filmmel és csak ajánlani tudjuk mindenkinek.

Amikor kitaláltam, hogy munka után nem a nagy USA-ban fogok szétnézni, hanem bele vetem magam Mexikóváros rejtelmeibe, az emberek arca hirtelen elszíneződött. Felelőtlenség és nagy kockázat, gondolták ezt az amerikai tábor dolgozói. Amikor már a kezemben volt a repülőjegy, én is elkezdtem figyelni azokat a híreket, amik Mexikóból indultak szét a nagyvilágba. Drogháborúk, leszámolások, emberrablások, 30000 ember halála, szigorú kormány, szegénység, nyomornegyedek és hasonló kaliberű hírekkel volt tele a média. Szerencsére ha valamit a fejembe veszek, akkor semmi nem tántoríthat el, így a rossz hírek ellenére is belevágtunk ketten felfedezni Mexikóváros izgalmas útjait. Két kezdő huszonéves a világ egyik legnagyobb városában.

Épp ereszkedni kezdett a Charlotte-Mexico City között közlekedő repülőnk, amikor először megpillantottuk a várost. Felülről látni egy világvárost mindig elgondolkodtató dolog. Mérete szinte már rémisztő és ráadásul nekünk itt kell majd tájékozódni. Amikor már majdnem földet értünk, arra lettem figyelmes, hogy az egyik utcában egy géppuskával felszerelt páncélozott autó járőrözik a házak között. Bevallom férfiasan megijedtem.  Egy pillanatra elhittem azt a rengeteg rémisztő hírt, amit az ezt megelőző időkben olvastam. Átmentünk a vámon, megkerestük a metrót majd megpróbáltuk megkeresni a szállásunkat. Amikor kiszálltunk a metróból, először csapott meg Latin-Amerika szele. Az utcán millió ember, mindenhol árusok, nem túl modern házak és autók és a mexikói arcok. A szállásunk közvetlen szomszédságában egy apróbb hajléktalan sátortábor működött és hogy eljussuk a szálláshoz, át kellett rajta haladnunk. Igazából nem tudtuk, hogy mi fog történni. Vajon az első órában kirabolnak minket? Szerencsére a drog hatása alatt pihikéltek és nem voltak támadó kedvükben, így elfoglalhattuk szállásunkat. Az első nap estéjére még persze jutott izgalom, ugyanis elmentünk valami ételt keresni a piacon és senki nem akart minket kiszolgálni. Azt hittük amerikaiaknak néznek és azért nem csípnek itt minket de mint később kiderült csak a zárás után akartunk volna vásárolni, ami persze nem lehetséges. Amikor véget ért az első nap, csak arra gondoltam, hogy úúú ha ez ilyen lesz 2 hétig akkor nagyon fel kell kötni a nadrágot.

Ahogy teltek-múltak a napok egyre nagyobb biztonságban éreztük magunkat és mi is egyre bátrabbá váltunk. Azt hittük, hogy majd arra kell majd számítani, amit az első nap átéltünk de szerencsére nem így lett. Kiderült, hogy az emberek barátságosak, segítőkészek és kíváncsiak is. Gyakran arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki minket néz, mivel mostanság kevés hófehér ember mozgolódik arra. Mivel a világ egyik legnagyobb városáról beszélünk, így sajnos számítanunk kellett a káoszra is. A metró csúcsidőben olyan volt, mint valami rockkoncert első sorában próbáltam volna pogózni. Mindenki mosolyogva tűrte, ha valaki lökdösődve próbált leszállni. Ami ennek ellenére is a metró mellett szól az az ár. Valószínűleg itt van a világon a legolcsóbb metrójegy, hiszen mindössze 3 peso, ami körülbelül 60 forint. A piacok megint csak olyanok, mint valami élő embermassza. Hömpölyög a tömeg, miközben az árusok próbálják bazárjaikat rátukmálni az emberekre. Hangos latin zene szól mindenhonnan, az emberek kiabálnak, köztük taxisok szalonoznak, mi meg csak mosolygunk, hogy Úr Isten mi van itt. Az éjszakai élet is a zsúfoltságról szól. Természetesen én ilyenkor a belvárosra gondolok, persze szó volt arról, hogy felkeressük a nyomor negyedeket is de látva a lehetőségeket, nem szerettem volna a helyieket azzal hergelni, hogy fotózom a nyomorukat.

Mindenesetre akármilyen káosz van és akármilyen drogháború, a belváros nyugodt. Naponta 4-5 fémdetektoron megyünk át, hogy megszűrje a katonaság a fegyvereket, többször átkutatják a táskánkat, minden utcában rendőrök tömkelege vigyázza a rendet. Az újságok címoldalán általában egy szitává lőtt ember fotója díszeleg, talán ezzel is üzenve a banditáknak. Pont a mai napon állították félre a buszunkat és motoztak meg minden férfit az esőben. Összegezve tényleg a belvárosban olyan rendőri biztosítás van, hogy az ember már-már biztonságban érzi magát. Annak ellenére, hogy a világ egyik legveszélyesebb városának van kihirdetve, mi nem tapasztaltunk semmi rendkívülit. 5 nap után ki merem jelenti, hogy ha az ember ésszel cselekszik és nem feltűnősködik, akkor nem veszélyesebb, mint egy átlagos nagyváros. Felhívták a figyelmünket a tolvajokra de szerencsére még nem találkoztunk velük. Az árak egy lejjebb vannak, mint nálunk de semmiképpen sem filléres országra kell gondolni. Árus mint csillag az égen, szóval aki szeret vásárolni, annak itt a helye. Szerencsére a kezdeti nehézségek után nagyon kellemes csalódást nyújtott a város. Nagyon jól éreztük magunkat és ez volt a lényeg nem pedig a drogháborús szalagcímek.

Fiam! Megöltem két tyúkot délután. Mit főzzek belőle? - Pálinkát édesanyám! Hangosan röhög a sok vőfély a viccet hallván, miközben a művelődésház udvarán legfiatalabb és a legidősebb vendég az utókornak egy fiatal facsemetét ültet. Együtt több mint száz vőfély olyan hangulatot tud kelteni, hogy a legszomorúbb ember is fülig érő szájjal summázza, hogy ezeknek elment az eszük. Az elültetett facsemetét még jól megtapossa mindenki, majd valaki még viccesen hozzáteszi, hogy nekünk is pont olyan fajtát kell ültetni, amiből még véletlenül sem lehet pálinkát főzni. Nagy röhögés, majd lassan ebédelni vonul a vidám társaság. Mindenki gyönyörű viseletben a Kárpát-medence minden szegletéből, Kárpátaljától-Délvidékig, Moldvától- Dunántúlig. Az ebéd ahogy azt mindenki várta nem valamiféle hamburger vagy milánói, hanem csigatészta leves toroskáposztával. Sok-sok bajusz megpödrésre került az ebéd után az elégedettség jeléül.

Ritka szerencse az, amikor az ember találkozhat egy vőféllyel, ugyanis az azt jelenti, hogy bizonyára esküvőn tartózkodik. Na de amikor több mint 100 vőfélyt lát egyszerre egy helyen, az már akár egy lottó ötössel is felérhetne de most kivételesen nem lepődünk meg mert épp javában tart a VI. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozó. Hatodjára gyűlnek össze Földesen, eme régi mesterséget űző magyar emberek. Találkoznak, tudást cserélnek, emlékeznek a régiekre, összegyűjtik versikéiket és egyben dokumentálják is azt, hogy az utókornak is legyen hova visszanyúlni és természetesen hangulatot gerjesztenek és tiszta szívből mulatnak. Élőzenéről országos hírű bandák gondoskodtak, borról a soproniak, ételről a helyiek, a hangulatról pedig a vőfélyek. Volt esküvő, tánc, dalolás, vicces anekdoták és sok-sok kacagás.

Nyugodtan ki lehet jelenti, hogy a vőfélyek testesítik meg a ,,stand up comedy" ősi kitalálóit, hisz kiállva a násznép elé verseivel és történeteivel nem csak levezetett egy esküvőt, hanem még hangulatot és vidámságot is gerjesztett egyben. Nem is lehetett ezért bárkiből vőfély. Jó kiállású, jó humorú, jó beszédű és kellő fantáziával megáldott ember lehetett csak, aki ezt a pozíciót betölthette. Még így is voltak olyan vőfélyek, akik az egyébként sem átlagos emberekből is kitűntek, hol hangjukkal, hol korukkal, hol viseletükkel. Nehezen képzeli el azt az ember, hogy ha két dudás nem fér el egy csárdába, akkor hogyan is férhetne el több mint 100 de ez esetben a másik magyar mondás avatkozott közbe: Sok jó ember, kis helyen is elfér. És valóban sok jó emberrel találkozhatott az ember, ha kilátogatott a hétvégén Földesre, köztük a helyiek, akik munkájukkal hozzájárultak a rendezvény sikeréhez. Reméljük még sokáig fog virágozni ez az régi népszokás és bízzunk benne, hogy nem fog győzedelmeskedni fölötte a csöndes éttermi unalmas modern etikett. Szerencsére amíg ilyen rendezvények vannak és lesznek, addig nyugodtak lehetünk, hogy él is virágzik a magyar népköltészet ezen virága.

Ebéd után néhány vőfély összeáll összeszedni versikéit mire megszólal az egyik: Székely család fát hoz le a Kárpátokból, mire megvadul a ló és felborul a szekér és minden fa rájuk borul. Apja és fia kikecmereg, mire megszólal az apa. Gyújtsunk rá fiam! Anyánkat nem húzzuk ki a fa alól? - kérdi a fiú. Normális vagy? Anyád nem dohányzik........... Mindenki röhög! Sokadjára....

Ezúttal egy újságcikkel kezdeném a történetet, méghozzá egy 2011.08.27-ben New Jersey (NJ.COM) hírportálon megjelent rövid tájékoztató írással. Egy kép is szerepelt a cikkben csakis kizárólag azért, hogy az emberek jobban tájékozódjanak. (Az eredeti cikk itt: http://photos.nj.com/star-ledger

New Jersey braces for Hurricane Irene's arrival

Attila Jogyo along with Ferenc Samu and Balint Nyiri of Budapest, Hungary are settled in for a long few days as passengers are stranded by flights being cancelled at Newark Liberty Airport at Terminals A and B Newark, NJ 8/27/11 (William Perlman/The Star-Ledger)

Bizony ritkán jár az ember New York városában. Csillogás, pénz, millió ember, mindenki által kívülről ismert nevezetességek, sok-sok nemzetiségű helyiek és a végtelenségig lehetne még sorolni a sárga taxiktól egészen a sarki hot dog-osig. Az ember kicsodálta magát és picit úgy érezte magát mint a filmekben, majd lassan elindul haza. De egy rég nem látott kedves asszonyka, nevezetesen Irene hurrikán néni úgy döntött, hogy ő is látogatást tesz a városban és egy picit átírja a forgatókönyvet. Az elmúlt 100 évben 0 hurrikán sújtotta a várost, az elmúlt 100 évben 0-szor voltam New York-ban és ha kiszámoljuk az eredményt akkor kijön, hogy 0+0= katasztrófahelyzetet és kitelepítést hirdet meg a város és minden repülőteret lezárnak. Több mint 80 órát töltöttünk Irene néni miatt a repülőtéren nomád körülmények között. Érezte ezt az újságíró is, hogy a fiatalok csúnyán megszívták. Így Irene néninek köszönhetően még egy filmes élményt átélhettünk búcsúzás képen, méghozzá a Terminál díszleteit varázsolta nekünk újjá. Szerencsére pár nappal később indítottak egy mentesítő járatot és nagy nehézségek árán elhagytuk az álmok földjét.

Természetesen Irene néni látogatása előtt és is megpróbáltam minél több mindent felfedezni a Nagy Almából. 3 napom volt rá, szóval kapkodni kellett a lábaimat. Az az igazság, hogy New York-ról írni nehéz, hiszen mindenki ismeri. Nem is szeretnék én feleslegesen agyon tárgyalt dolgokról írni, inkább csak arról írnék, hogy én, hogy próbáltam megbirkózni egyedül a várossal. Előzetesen 20 dolgot írtam ki, amit lehetőség szerint megpróbáltam felkeresni. Ebből négy dolgot nem sikerült idő hiányában meglátogatni: 1: Harlem, 2:Tibet House, 3:Empire State Building, 4:Eastern States Temple. Négy dolgot csak félig sikerült meglátogatni, mivel ezek a látogatásom idején zárva voltak: 5: Mahayana Buddhist Temple, 6:Metropolitan Múzeum, 7: Madison Squaregarden, 8:Natural History Múzeum. A 20-as listából 12 dologgal viszont maradéktalanul sikerült megismerkednem: 9:Central Park, 10: Brooklyn Híd, 11: Times Square, 12: Chinatown, 13: Szabadság Szobor, 14: Nemzeti Amerikai Indián Múzeum, 15: Wall Street, 16: Vasalóház, 17: Broadway, 18: Bronx, 19: Grand Central Terminal, 20: SHOPPING. Ez volt az én tervem a város meghódítására. Egy néhány fénykép azért felkerül a terv megvalósításából, még ha mindenki jól ismeri is ezeket a helyeket. Ha össze szeretném foglalni első New York-i élményeimet akkor szinte minden pozitív a magas árakat és a túl sok turistát leszámítva és Irene néninek meg nem felejtjük el, hogy olyanná tette az utunkat, mint valami harmadik kategóriás amerikai repülős film szereplői lettünk volna.

Ha már ilyen közel vagyunk, akkor szaladjunk le Kanadába is. Furcsa egy ilyen hanyag mondatot leírni de tényleg így döntöttük el, hogy elhagyjuk egy kicsit az USA-t és belekóstolunk egy kicsit Kanadába is. Szerencsére találtunk egy kínai céget, ami annyiért vitt el minket és adott nekünk szállást, hogy ha New York-ban maradtunk volna és egy km-t nem utazunk, akkor is drágábban jöttünk volna ki. Na ezt nevezem én turistabarát áraknak (3nap\2éj plusz utazás 100 dollár) Nem volt más hátra mint köszönni a buszsofőrnek (aki persze magyar volt) és nekivágni találkozni a világ csodáival. Nem voltak most izgalmas stoppolások, furcsa kalandok, a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy visszaengednek-e majd az utazás végén az Amerikai Egyesült Államokba. Útleírás helyett meséljenek most a képek.

Niagara-vízesés: (A világ egyik legszebb és leghatalmasabb vízesése, ami Kanada és az USA határán csordogál.)

Ontario-tó: (A világ 14. legnagyobb tava de a Nagy-tavak közül a legapróbb. 33 Balatont kellene egymás mellé pakolni, ha szeretnénk egy ugyanekkora tavat)

Toronto: (Kanada legnagyobb városa, egyben Ontario tartomány székhelye. Szépségével és tisztaságával az egyik legélhetőbb város Észak-Amerikában. A Toronto Raptors (NBA), a Toronto Maple Leafs (NHL) és a Toronto Blue Jays (MLB) gondoskodik arról, hogy ne unatkozzon a város.)

Előttem van az a kép, amikor jóval fiatalabb koromban tátott szájjal figyeltem David Attenborough természetfilmjeit, többek között azokat, ahol az óceán zárt világába kalauzolt el minket. Egy Európa közepén élő embernek az óceán egy teljesen megfoghatatlan fogalom, amit csak képzeletünk fantáziaképei festenek le nekünk. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer csak én is belecsöppenek ebbe a világba és találkozhatok a világ legnagyobb állataival. De ez a nap is felvirradt.

Bostonban agy hajós társaság 40 dollárért garantálja azt, hogy bálnákkal fogsz találkozni, ha kifizeted ezt az összeget. Tudom, hogy sokan nincsenek jóban a turizmus ezen ágaival és én sem örültem, hogy a tele hajó indult el a kikötőből a bálnalesre de amikor kint vagy a nyílt vízen a bálnákkal akkor csak annyit tudsz makogni, hogy ezt amíg élek nem felejtem. Igazság szerint én is csak azért látogattam Bostonba, hogy ennek az útnak a részese lehessek. Reggel 10 körül hagytuk el a kikötőt egy villámgyors hajóval és több mint egy órán keresztül haladtunk nagy sebességgel az óceán belseje felé, hogy megtaláljuk a bálnák vándorlási útvonalait. Valószínű radarokkal mérik a bálnákat, hogy egyszerűbb legyen őket felkutatni.

Az első élményünk egy uszony megpillantása volt a víz felszínen és hamar ki is derült, hogy egy cápa úszkál körülöttünk. Ha a vízben lettem volna biztosan nem ilyen hangnemben írnék a találkozásról de mivel a hajón voltam, így csak egy élménnyel gazdagodtam. A cápa eltűnt mi meg tovább folytattuk utunkat a mély vizek felé. Majd csak annyit láttunk, hogy egy vízsugár a távolból kilövődik a vízből. Mindenki tudta, hogy megérkeztünk. Hirtelen az emberek elkezdték vadul pásztázni a vizet és élesíteni a kamerákat. Nem kellett sokat várni és itt voltak. Az egyik a hátán lebegve csapdosott az uszonyaival, a másik teljes testével kiugrott a vízből egy pillanatra, a harmadik a farokúszójával kavart örvényeket a vízben de volt amikor tőlünk pár méterre egyszerre 3 bálna lebegett perceken át a víz felszínén. Egyszerre csak azt éreztem, hogy ott vagyok én is azokon a filmszalagokon, ahol utoljára David Attenborought láttam. Leírhatatlan. Az ember nem győzi rángatni a fejét és a fényképezőgép gombjait nyomogatni. Egyszerre 3-4 is csapdosott majd percekre eltűntek, mintha kiürült volna az óceán majd újra felbukkantak.

Hosszúszárnyú bálnát és közönséges barázdásbálnát is megfigyelhettünk és hogy még cápával is találkoztunk, az már csak hab volt a tortán. Hirtelen csak ott voltam, ahol a természetfilmesek szoktak lenni. A beígért 3 órás hajóút ami végül 4-re duzzadt olyan hamar eltelt, mintha csak egy rövid videoklippet láttunk volna a bálnákról. A hajó megfordult és visszaindult a part felé. Mondanom se kéne de természetesen találkoztunk magyarokkal a hajón, mert persze magyarok mindenhol vannak. Sokan szidják a világban elhatalmasodó turizmust de 40 dollárért olyan élménnyel gazdagodtam amit igazán megfogalmazni is nehéz. Ezután a nap után a David Attenborough filmszalagjai mellé odatehetem magamnak a saját élményeimet képeimet a világ leghatalmasabb állatairól és ez a két dolog valami egész szenzációs emlékké forrt össze.

Kezdetét veszi végre a nagy utazás, amit 1 év tervezés előzött meg. 24 éjszakát fogok eltölteni ezúttal Mexikó, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok területén. Az első állomás stílszerűen annak az államnak a fővárosa, ahol 9 hetet dolgoztam, ez pedig Boston. Nem találkoztam olyan emberrel Massachusetts államában, aki ne dicsérte volna véresre ezt a várost. A 600 ezer fős Boston, Amerika egyik legöregebb és talán az egyik legtetszetősebb városa.

Vasárnap este érkeztünk meg a déli buszpályaudvarra és spórolás szempontjából úgy döntöttünk, hogy ez az éjszakát itt fogjuk eltölteni. A trükk egyszerű, birtokolnunk kell egy érvényes buszjegyet és akkor megengedik, hogy ott maradj éjszakára. (a legolcsóbb jegy 6 dollár ami a reptéri busz) Reggel letettük a hotelbe a csomagjainkat és nekivágtunk a város megismerésének. Boston múltjára és megmaradt értékeire úgy vigyáznak az itteniek, mintha valami védett gyógynövény lenne. Minden öreg templom, régi ház és csöndes temető eredeti állapotában van megőrizve a városban, csak annyi változott a századok alatt, hogy most nem öreg házak hanem felhőkarcolók veszik körül őket. A legegyszerűbb út, ha mindent látni akarunk ha követjük a Freedom Trail nevezetű ösvényt. (piros csík jelzi a járdán) Ez az út a város 16-17 századi épületi mellett halad el és megmutatja nekünk a régi Bostont. Kicsit olyan, mintha 300 évvel előrébb lenne a dátum de jelzi nekünk a felhőkarcolók, hogy hol is tart most az idő kereke. Az a szenzációs Bostonban, hogy a régi és az új valami olyan egyveleget alkot, ami egyedi és különleges.

A város nem túl nagy, nem túl kicsi, nem túl zajos és nagyon tiszta. Kikötőjéből, ahol a Freedom Trail is befejeződik szuper kilátás nyílik Bostonra és két hajó is vár minket, hogy egymás mellett lássuk a korokat. Egy öreg vitorlás és egy hadihajó is ringatózik a kikötőben. Érdekes egy hadihajón sétálgatni, ugyanis hamar rájön arra, hogy szinte semmi életterük nincs a katonáknak élni. Kicsi és zsúfolt minden rajta. Érdemes még megemlíteni a kikötővel kapcsolatban az 1773-as dátumot is, amikor is a Bostoni teadélután történelmi esemény lezajlott itt. De nem csak a történelméről híres ez a város hanem a sportjáról is. A Red Sox baseballcsapatnak vagy az idei NHL győztes Bruins hokicsapatnak vagy az én kedvenc NBA csapatomnak, a Boston Celtics-nek is az otthona a város. Kötelességemnek éreztem, hogy felkeressem a Celtics arénáját a TD Garden-t. Olyan kosarasok pattogtattak itt mint Larry Bird, Bill Russel vagy Kevin Garnett. 4 éve láttam a csapatot játszani Londonban, most meg az otthonukba is ellátogattam..... Így teljes a történet.

De nem csak múltjáról és nem csak sportjáról híres Boston, hanem a jövőéről is. Ki ne ismerné a Harvard egyetemet vagy az MIT egyetemet, ahol Amerika legjobb kobakjai kapnak diplomát és fejlesztik később az országot. A Harvard egyetem egyszínű vörös épületei semmi feltűnést nem keltenek sőt még egy táblát se találtunk ahova ennyi lett volna kiírva, hogy Harvard. Egy két kósza turista és néhány diák kószált az angolos környezetben. Úgy tértünk vissza este a szállásra, minta egy egész országot megnéztünk volna egy nap. És még gyanítom, hogy nagyon sok látnivaló van még ebben a városban de annyit nekünk is sikerült leszűrni, hogy jó dolog lehet bostoni lakosnak lenni. Múltjából jelenéből és jövőéből is mutat valamit az utazónak a város és becenevét hallva joggal bólogatunk ha ezek után meghalljuk azt. Amerika Athénja.......

A világon nagyon sok legendás út létezik, amikre ezrek esküdnek, hogy ha végig mész rajtuk, akkor átértékeled az egész életed. Ilyen az El Camino Spanyolországban, a Transzszibériai expressz vasút Oroszországban, a 66-os út Amerikában, a Kéktúra Magyarországon vagy az Appalachian Trail ( Appalache ösvény) az USA keleti partján. Ez a 3510 km hosszú túraösvény, ami 14 államon halad át Amerika egyik legnagyobb zarándokútja a túrázók körében. Mondhatnánk úgy is, hogy a mi kis Kéktúránk nagy testvére.

Az Appalach-hegységen áthaladó ösvény nagy-nagy szerencsémre a mi táborunkhoz közel szelte át Massachusetts államát, így idén a Kéktúra után, egy újabb legendás úton szelhettem a kilométereket. 12-13 km volt betervezve a szabadnapomra hinsdale és dalton között. Néhány szendvics és egy kis víz odapakolása után nekivágtam egyedül a táv teljesítésének. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egyedül fogok túrázni az amerikai vadonban de most ez a pillanat is eljött. Hegyre fel, dombról le, patakon át vezetett az erdei ösvény az erdő mélyén. Először most voltam kitéve potenciálisan medvetámadásnak de szerencsére elkerültük egymást. Néha amikor rezgett az avar elgondolkoztam egy két dolgon de végül délutánra befutottam a célállomásra. Az erdő mélyén még egy szarvassal is találkoztam, aki meglepő módon hihetetlenül közel engedett magához és hagyta, hogy képet készítsek róla. Valamiért nem félt tőlem.

Szép napot töltöttem egyedül az erdőben és a 3510 km--ből megcsináltam 13 kilométert körülbelül. Ha lesz időm egyszer majd talán visszatérek és befejezem a maradék potom 3497 km-t. Mindenesetre ez a kis túra mindenképpen jó volt arra, hogy megízleljem a legendás út életérzését és részese legyek én is egy picit az ösvény történetének.

Minden massachusettsi rendszámtáblán ez olvasható: „The Spirit of America” ami talán úgy fordítható le, hogy Amerika szelleme. Ez az 1\4 Magyarországnyi területű és 2\3 Magyarországnyi lakosú állam, Amerika egyik legnagyobb történelmével rendelkező területe. Az első amerikai telepesek ebben az államban telepedtek le és ha megnézzük például az állam zászlaját és megpillantjuk rajta az indiánt, mindjárt sejtjük, hogy hosszú ideje munkálkodnak már itt emberi kezek. Ha már úgy hozta a sors, hogy ebben az államban töltöm el a 9 hetes nyári gyerektábori melómat akkor már érdemes Amerika megismerését és felfedezését itt elkezdeni. 6 szabadnap és egy bostoni városlátogatás áll majd rendelkezésemre, hogy felfedezzem itt Amerika szellemét.

Northampton:

Az első szabadnapunkon úgy döntöttünk, hogy felkeressük a szomszédos Hampshire megye székhelyét Northamton-t. Úgy csöppentünk bele ebbe a 30 ezer fős kisvárosba, hogy igazából 1 információt sem tudtam róla. (nagyon régen volt már ilyen) Kénytelen voltam bemenni egy Apple boltba, hogy a neten kikutassam, hogy mit lehet itt egyáltalán nézni. A gyors gépezés után egy kicsit már jobban képben voltunk, hogy hol is vagyunk. Élőzene fogadott minket a főutcán, mindenhol szivárvány mintájú zászlók lógtak ezzel jelezve, hogy itt minden elfogadott, mindenkin legalább 2 tetoválás volt, szinte harapni lehetett a hippi szagot a levegőben. Az emberek nyugodtan kávézgattak, beszélgettek, napoztak, mintha nem is lenne az életben megoldandó kihívás. Igazából olyan nagy látnivaló nem volt ebben a városban, amit külön meg kellene említenem. Viszont ha kíváncsiak vagyunk egy átlagos és tipikus amerikai kisvárosra, akkor jó választás Northamton.

Springfield:  Six Flags New England

Amerika leghíresebb gyomorforgató vidámparkjait a Six Flags működteti. Több mint egy óra buszozásra tőlünk minket  is várt egy őrült vidámpark. Igazából filmekből mindenki tudja, hogy hogyan is kell elképzelni egy ilyen parkot de amikor az ember először néz farkasszemet a nyakatekert sínpályákkal, azonnal kiveri a víz. Az első hullámvasutunk naná, hogy a legfélelmetesebb volt az egész komplexumban. Hihetetlen de az a két perc amit rajta töltünk, halálfélelemmel telik el. Úgy érzi az ember, hogy most ki fog esni és kipurcan. Sohasem értettem az amerikai filmeket, ahol mindenki visít a hullámvasútban de most már megvilágosodtam ez ügyben. Amikor a lábunk mutat az ég felé miközben őrült magasan vagyunk és százzal repesztünk és se tudtam mit tenni csak ordítani az életemért. És tulajdonképpen az összes hullámvasút ilyen volt. Mindössze 2 perc egy fuvar de az úgy telik el, mintha egy zuhanó repülőgépen ülnél. Néha már úgy jöttünk el, hogy elég kész ez volt az utolsó nem bírjuk tovább. A Tower-ból a mélybe zuhantunk, a twister megtekerte a gyomrunkat, a Bizzaro meg átrendezte az egész gyomromat. Úgy fejeződött be a Six Flags nap, hogy kicsavartan hazaszállított minket a sárga amcsi busz. De este még álmomban is fejjel lefelé voltam...

Wahconah vízesés:

A harmadik szabadnapon úgy döntöttünk, hogy hanyagoljuk egy kicsit az ember által épített dolgokat és egy kicsit kimegyünk a természetbe. Kisebb búvárkodás után találtam egy egész jól kinéző vízesést, ráadásul a környékünkön. Buszra pattantunk, elbuszoztunk Daltonig, onnan pedig gyalog vágtunk neki az útnak. Nem is a gyaloglással van a probléma, hanem inkább azzal, hogy ezt a főúton tettük meg, ahol persze elvileg nem lehetne. Az amerikaiak nem igazán ismerik a gyaloglás fogalmát. Farmokon keresztül, hidakon át, és egy lezárt hídon keresztül haladt az útunk, amíg végül meg nem érkeztünk a vízeséshez. Hatalmas robajjal zúdult a víz le a sziklákról, mi meg csak nyugodtan ejtőztünk a folyó egyik kövén. Sétáltunk az erdőben, hallgattuk a természet erejét, fotóztunk és élveztük, hogy a természetben vagyunk. Végre a gyerekricsajt felváltotta a természet hangja. Kellett már nagyon nekünk ez a kis másfajta szórakozás. Lassan elindultunk vissza Dalton-ba, hiszen lassan indult vissza a buszunk. A főúton úgy éreztem, hogy eljött az idő, hogy életemben először stoppoljak az amerikai kontinensen. Nem telt el 10 perc és fel is vett minket egy fickó, aki több mint 15 éve bestoppolta Amerikát. Egész Hinsdale-ig vitt minket, pedig nem is abba az irányba tartott. A stoppolás mindig kiszűri az önzetlen jó embereket. Így ezzel a stoppal hivatalosan is amerikai stopposnak is számítok. És ne felejtsük el, hogy ebben az országban elvileg tilos a stoppolás szóval ettől még értékesebb ez a fuvar. De mint kiderült stopposok mindig is voltak és mindig is lesznek.....

Pittsfield:

Egy néhány szó erejéig meg kell még említenem Berkshire megye székhelyét, Pittsfield-et is, hiszen többször is meglátogattuk már ezt a várost. Itt esett meg életem első Wall Mart élménye (South Park), itt voltam életem első 3D filmnézésén (Harry Potter) de itt voltunk plázázni meg mindent, ami Amerikát Amerikává teszi. Természetesen gyorséttermek tömkelege színesíti még a várost. Azért valamicske kultúra is van ebben a városban csak még nem mutatta meg magát nekünk. De az is igaz, hogy ha Amerikában jársz és ha nem vásárolsz a Wall Mart-ban, nem eszel gyorséttermi kaját, nem nézel meg egy szuperhősös gagyi filmet a mozikban, akkor nem is számítasz teljes embernek. Itt ez a kultúra része vagy maga a kultúra. Persze én erre egy fillért sem költenék de ha már hozzátartozik a tábori élethez és ingyen van akkor már én is kipróbálom. Egyenlőre ennyit Massachusetts szelleméről, ha minden jól megy, még 2 rész is fogja  boncolgatni ezt az államot, szóval folytatás innen.....